2013.10.02

Marosán Tamás - Nyílt levél a kétkedőkhöz. Mikó-ügy: az utolsó szó jogán - második rész



A levél első része ITT elérhető

7. A bíróság „megállapítja, hogy 1918. dec.1-től kezdődően az Osztrák-Magyar Monarchia hatásköre megszűntével az egyház többé nem vesz részt a „Mikó” életében, a tanügy koordinálását a királyi tanügyminisztérium tanfelügyelői vették át”. 
Állítás megcáfolása: Az egyház soha sem töltötte be a tanfelügyelők szerepét (lásd. V.6.6. B). 68.). Amennyiben mégis megpróbálta volna, valószínűleg megakadályozták volna ebben a hivatásos császári és királyi hús-vér tanfelügyelők... A következőkben felsorolnám az 1918-at követő időszakból származó bizonyítékokat, amelyeket – önmagának ellentmondva – a bíróság is megemlít, de játszi könnyedséggel „átsiklik” rajtuk: 

7.1. „1. sz. A tanítás és a tanulók nevelése, az állami iskolákon kívül magániskolákban (egyházi-, közösségi-, magánszemélyek iskoláiban) vagy a családban valósítható meg. ... 3. sz. ezen iskolák létesítői csakis román állampolgárok lehetnek, egyénekként, vagy művelődési egyesületekként megalakulva, illetve egyházi közösségek, melyek elismert jogi személyek...” (az 1925. évi magánoktatási törvény – 1925. dec. 22/283 sz. hiv. közl. –http://adatbank.transindex.ro/inchtm.php?akod=113). Fenti törvény értelmében, a Mikó vajon melyik kategóriába tartozott? Bizonyos egyéneké volt? Netán valamely művelődési egyesületé? Avagy egyházi közösségé? Márpedig a törvény nem ismert „önálló” iskolát! A Mikónak is valakié lennie kellett! Nem létezhetett önmagában! Ha az államé lett volna, akkor a működését az állami iskolákra vonatkozó törvény szabályozta volna (megjegyzem, hogy állami iskolákat nem államosítottak!). „...a felekezeti magániskolák törvényes képviselői az általuk az oktatási minisztériumban írásban bejelentett felettes egyházi, egyházi közösségi hatóságok”. (A magánoktatási törvény végrehajtási utasítása, 205. cikk. 2. bek., - 1926. márc. 10-i hiv. közl.). 

7.2. „... a minisztérium megadja a működési engedélyt a Háromszék megyében, Sepsiszentgyörgyön levő 8 osztályos, magyar tannyelvű, az állam programját betartó egyházi fiúlíceumnak, melynek neve: Református „Székely Mikó” kollégium líceuma. Ezen iskola az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona...” (az 1928. aug. 8-án a 174. sz. hiv. közl.-ben megjelent 81. sz. „Autorizáció” – amelyet az 1925-ös évi magánoktatási törvény 11. szakaszában kért iratok alapján állítottak ki – a d) p. értelmében az iskola épülete és az iskolaudvar is azonosítva volt a mellékelt tervrajzok alapján (nem igaz, hogy az ingatlan nem volt azonosítva!). A magánoktatási törvény végrehajtási utasításában az „autorizáció” kitöltésére vonatkozó rendelkezés 9. pontja előírja, hogy a „tulajdonos” rovatba az iskola alapítóját és fenntartóját kell beírni (1926. márc. 10-i hiv. közl.). A két világháború közötti román jogalkotó az egyházi iskolák tulajdonosaként azok alapítóit és fenntartóit ismerte el! 

7.3. A sepsiszentgyörgyi református „Székely-Mikó” líceum helyettes tanárát, Dr. Konsza Samut az Erdélyi Református Egyházkerület (mint az iskola fenntartója) alkalmazta 1928. nov. 22-én köttetett 871-1928. sz. szerződés alapján. Egy egyháztól „független” iskola esetében ez elképzelhetetlen lett volna. Vajon miért nem a „Mikó” alkalmazta a saját tanárait? 

7.4. „...a kollégium mint a vallásszabadsággal szorosan összefüggő intézmény, és mint a református egyház fenntartásának eszköze, az érvényben lévő törvények értelmében, mindenestől kizárólag az erdélyi református egyházkerület testéhez tartozik, és az egyházi hatóságoknak van alárendelve.” (a Sf.Gheorgye-i (sepsiszentgyörgyi) Ref. Székely-Mikó Kollégium nyilvánossági jogú fiúgimnáziumának és leánygimnáziumának az Értesítője az 1937-1938-ik iskolai évről – amelyet a Bucegi Tartomány tanfelügyelősége 23462/1939. sz. alatt hagyott jóvá!). Ugyanezt tartalmazza a kollégium 1929-1930-ik iskolai év értesítője is, és az azt követő évek kollégiumi értesítői egyaránt. 

7.5. A Román Nemzeti Bank 1947. nov. 18-án 2681. sz. átirata alatt a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium igazgatójánál a felől kért tájékoztatást, hogy „a kollégium önálló jogi személy-e, vagy csupán a Református Egyházkerület egyik szolgálata. Amennyiben a kollégium önálló jogi személy lenne, szíveskedjék a Nemzeti Bankkal tudatni, milyen szám alatt van a jogi személyek nyilvántartásába bevezetve?” A Román Nemzeti Banknak küldött 299-1947/48. sz. alatti válaszában a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium igazgatója a következőről számolt be: „Kollégiumunk nem önálló jogi személy, hanem az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona...”! 

7.6. A 176/1948-as államosítási dekrétumból kiderül, hogy az összes kollégiumi ingatlan a református egyháztól lett elvéve, nem egy „Mikó kollégium” nevű önálló intézménytől. 

7.7. A Bíróság az előzetes kifogásunk (saját maga által történt) elfogadásának ténye fölött is átsiklott. A törvényszéki határozatból szelektíven csupán azt a részletet idézi, amelyik az általunk aláírt 58/2002.05.14. sz. visszaszolgáltatási jegyzőkönyvre utal, amelyet ugyebár nem vehet figyelembe, mivel saját “megállapítása” szerintalaptalan és törvénytelen. Elfelejti azonban megemlíteni, hogy a Kovásznai Törvényszék a 2005. okt. 20/125A. sz. határozatában a 176/1948-as államosítási dekrétumra hivatkozva első következtetéseként megállapította, hogy a teljes kollégiumi vagyon egykori tulajdonosa a református egyház volt (5. old. 2., és 6. bek.). A Brassói Ítélőtábla 2006. márc. 15-i 187/R. sz. jogerős határozatát a Bíróság ítéletben még említésre sem méltatja, pedig ott a 176/1948-as államosítási dekrétum mellett a kollégium Értesítőjére való hivatkozással állapították meg jogerősen az egyház kollégiumi vagyonok feletti tulajdonjogát és ebből fakadó perbeli minőségét (lásd: IV. 2.). A Bíróság játszi könnyedséggel siklott át említett bizonyítékaink fölött, legnagyobb „jóindulata” ellenére sem tudta magában tisztázni az egyház és a telekkönyvbe beírt tulajdonos közötti kapcsolatot, megállapításaival, következtetéseivel, és nem utolsó sorban ítéletével, a valóságtól független, ”önálló valóságot” teremtett: szerinte az egyház csupán az iskola tulajdonosa volt, az épület pedig az iskoláé, tehát nem az egyházé volt (?). Az azonban végképp nem fér a fejembe, hogy egy (bíróság szerinti) állami iskolát miért kellett (a református egyháztól) államosítani? 

VI. Az alapfokú ítélet. 

A Bíróság szerint „a bizottság tagjaiként szándékosan egy visszaszolgáltatásra nem jogosult személy tulajdonába adtuk a „Mikót”, ezért 3 év börtönbüntetésre ítélt bennünket, és komoly pénzbüntetés megfizetésére is kötelezve, az egyházat megfosztotta az ingatlan tulajdonjogától. Érdekes végkövetkeztetés, ugyanis a 83/1999-es Skr. értelmében az ingatlant annak kellett visszaszolgáltatni, akitől az állam elvette! Még akkor is, ha az utólagos levéltári kutatásokból az derült volna ki, hogy az ingatlan (államosítás előtt) valaki más tulajdonát képezte, akkor sem cselekedhettünk volna bűnösséggel, ugyanis bizonyos utólagosan előkerülő bizonyítékok akkori nem ismerete kizárja a szándékosságot, és ezáltal a bűnösséget is! Nem tehetek róla, hogy még az utólagos levéltári kutatások is az egyház jogosultságát bizonyítják! Amennyiben a dolog nem lett volna ennyire egyértelmű, a Bíróságnak kötelessége lett volna a büntetőeljárási törvénykönyv 52. szakasza értelmében az „in dubio pro reo” elvét alkalmazni: amennyiben a bűnösséget alátámasztó bizonyítékok nem igazoltak, nem biztosak és nem teljesek, és a bűnösséggel kapcsolatosan kétségek merülnek fel, az in dubio pro reo szabályát kell alkalmazni, melynek következtében minden, ami kétséges, a vádlott javára szolgál; ilyen esetben a bíróságnak fel kell mentenie a vádlottat.

 

Befejezésként - a jogerős ítéletre várva -, a lehető leghatározottabban ki merem jelenteni, hogy jelen ügyben nincs semmi vitatható! A bizonyítékok önmagukért beszélnek!